Éppen hatvan évvel ezelőtt, 1954. június 30-án az Aranycsapat világbajnoki elődöntőt nyert a világbajnoki címet védő uruguayi csapat ellen. Története egyik legjobb játékával.
A magyar válogatott negyedik világbajnoki mérkőzésére a negyedik helyszínen került sor a svájci tornán. A dél-koreaiak elleni zürichi, a nyugatnémetek elleni bázeli, majd a brazilok elleni berni meccset a lausanne-i követte. A mai modern futballban immár elképzelhetetlen – no, meg a FIFA szabályai is tiltanák –, de a két csapat a mérkőzés előtti napon még nem vert tanyát az akkoriban körülbelül százezer lakosú városban.
A magyarok reggel 9 órakor a solothurni Hotel Kronéban reggeliztek, majd nem sokkal később vonatra ültek, s a körülbelül 170 kilométeres út megtétele után háromnegyed 12 órakor megérkeztek Lausanne-ba, a mérkőzés színhelyére. Itt az egyik tóparti szállóban pihentek meg. Sebes Gusztáv közvetlenül a megérkezés után taktikai értekezletet tartott, amelyen megismételte, kinek milyen szerepkört szabott. Akkoriban futottak be az uruguayiak is, akik egy másik, de közeli szállodában töltötték a stadionba indulás előtti órákat.
A mérkőzés napján végig esett az eső a városban, a pálya talaja mély és csúszós volt. A magyar játékosok biztosak voltak abban, hogy ez az ő malmukra hajtja a vizet. „Bárcsak még jobban esne, mert ez nekünk jó. Persze, nem a védőknek, hanem a csatároknak!” – mondta Puskás.
A történeti hitelesség megkívánja annak megemlítését, hogy nemcsak a magyar válogatottnak voltak kényszerű hiányzói – természetesen Puskással, a csapatkapitánnyal az élen. Az uruk közül is hiányzott a legtekintélyesebb futballista, az akkor már a 37. évében járó Obdulio Varela, egyik becenevén Gran Capitán, vagyis Nagy Kapitány. (A másik is kifejező volt: El Negro Jefe, a Fekete Főnök). Nem játszhatott Óscar Omar „Cotorra” Miguez és Julio César Abbadie sem, mindhárman az angolok elleni, egyáltalán nem szelíd 90 perc áldozataiként kerültek a partvonalon kívülre. A trióból Varela és Miguez tagja volt 1950-ben a világbajnoki címet nyert uruguayi válogatottnak, utóbbi a brazíliai és a svájci világbajnokságon összesen hét gólig jutott, ez mindmáig rekord Uruguayban. Az akkor még csak 24 éves Abbadie két gólt szerzett a tornán, később, 1966-ban Libertadores Kupát és Világkupát is nyert a montevideói Peñarol játékosaként. A nagyvilág úgy emlékezik a magyar Aranycsapatra, hogy legalább hat világklasszis (Grosics Gyula, Bozsik József, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán) játszott benne, de a Célestében is számlálhattak a kortársak legalább négyet: Roque Máspolit, José Emílio Santamaríát, Juan Schiaffinót és Obdulio Varelát.
Kalocsay Géza, aki a magyar edzők közül megnézte az uruguayiakat egy thuni edzőmérkőzésen, s aztán – a csapattal együtt – a csehszlovákok elleni csoportmérkőzésen is, figyelmeztette a játékosokat, hogy az Aranycsapat történetének egyik legnehezebb mérkőzése vár rájuk.
Az is lett, de az elején könnyűnek tűnt. Czibor hosszan vezette a Kocsistól kapott labdát, aztán lőtt, vagy gurított – mindegy is ma már. Az nem, hogy Máspoli, aki a négy évvel korábbi világbajnoki címnyerés egyik hőse volt, későn vetődött el, s a hasa alatt becammogott a bőr a kapuba. A kapusnak nagyon rossz napja volt: a második gól is a lelkén száradt. A második félidő elején Budai II megpróbált beadni középre, de a közbelépő Martínezről felpörgött a labda. A jobb kapufánál helyezkedő Hidegkutinak így lett jó, az „Öreg” kihasználta, hogy Carballo és Máspoli egymásra várnak, s előrevetődve a kapuba fejelt. A magyar játékosokban élénken élhetett a brazilok negyeddöntőbeli brutális játéka, mert már Solothurnba visszatérve, a Hotel Krone foteljeiben Hidegkuti így mesélte el a gólját: „Amikor befelé ívelődött Budai beadása, láttam, hogy Máspoli rúgni akar a leeső labdába. Én lábbal nem tudtam volna elérni, hirtelen az előrevetődéses fejes mellett döntöttem. Az uruguayi kapus sportszerűen viselkedett, nem rúgott meg. Csak miután túl voltam a gól utáni ünneplésen, akkor jutott eszembe, mi lett volna, ha a brazilok ellen kockáztatok meg egy ilyen megoldást. Még rágondolni is rossz.”
A Céleste a hátrány ellenére nem adta meg magát, tagjai nem törődtek bele, hogy olyan történik velük, ami korábban sohasem: kikapnak egy világbajnoki mérkőzésen. A 76. percben Juan Eduardo Hohberg szépített, majd ugyanő a 86. percben ki is egyenlített. A magyarok tartottak a remek „Pepétől”, azaz Juan Schiaffinótól, esetleg a skótoknak mesterhármast rúgó Carlos Borgestől – de Hohbergtől nem. Őszintén: nem is ismerte senki. Juan Eduardo Hohberg akkor játszott először a tornán. Valójában argentin származású volt, aki nem sokkal a profi játékosok 1949-es sztrájkja után váltott országot. A nagymenőkkel, ha úgy tetszik a krémmel ellentétben nem Kolumbiába, hanem Uruguayba, a Peñarolhoz igazolt. Olyan jól játszott az arany-fekete csíkos mezben, hogy bekerült svájci világbajnokság előtt a válogatottba is. Összesen nyolc mérkőzést játszott a Célestében, három gólja közül kettőt a világbajnoki elődöntőben a magyaroknak, egyet pedig a bronzmérkőzésen az osztrákoknak lőtt.
Nagy napja volt 1954. június 30., de szerencsére Kocsis Sándornak még nagyobb. „Kocsis a mérkőzés egyik hőse volt. Nemcsak két gyönyörű fejes góljáért, amelyek ismét a legjobbkor estek, hanem hallatlan munkabírásáért is teljes elismerést érdemel. Fáradhatatlanul dolgozott a mezőnyben és a védelemben. Helyezkedése mintaszerű volt” – dicsérte őt a Népsport tudósítása.
Talán még visszafogott is a dicséret. Valójában ugyanis a világbajnokság gólkirálya egymaga megnyerte a hosszabbítást. A magyar válogatott történetének első hosszabbításos mérkőzésének utolsó 2x15 percét. Egy olyan 120 perces csata döntő szakaszát, amelyet a nagyvilág azóta is a valaha volt egyik legjobb futballmeccsként ünnepel.
Ennek bizonyítékául álljon itt egy semleges ítész emlékezése. Hat évvel a világbajnokság után, az akkor induló és később a világ legtekintélyesebb angol nyelvű futballmagazinjává emelkedő World Soccer első számában Jack Rollin, a jeles újságíró az „A valaha volt legjobb futballmeccs?” címmel idézte fel a magyar–uruguayi mérkőzést:
„Mindkét csapatból akadtak hiányzók, Puskás a magyarok, Varela, Abbadie és Miguez az uruguayiak oldalán. A szervezők mindent megtettek a későbbi bonyodalmak megelőzése érdekében, a partvonalon kívül rengeteg egyenruhás rendőr sorakozott fel. Briliáns pozíciós játék, első osztályú passzolás csúcssebességen, ez jellemezte a játékot. A magyarok többet kezdeményeztek, az uruguayiak nem mentek bele az egyéni akciókba, igyekeztek biztonságra törekedni. Mindazonáltal nem volt ez egyirányú forgalom, még akkor sem, amikor Czibor megszerezte a vezető gólt. Az uruk közül különösen Schiaffino remekelt, aki korábbi szerepköréhez képest mélyen hátrahúzódva irányított. A magyarok azonban sokkal gyorsabbnak tűntek gondolkodásban és játékban egyaránt, megérdemelten vezettek az első félidő után. Sőt, kevéssel a második megkezdése után Hidegkuti, ragyogó csukafejessel, megszerezte a második gólt is. Az ezúttal Puskás posztján játszó Hidegkuti nagyobb területet felügyelt, mint bárki más a csapattársai közül. Azt hihettük volna, hogy az egyre inkább szakadó eső és a kétgólos hátrány kedvét szegi a dél-amerikaiaknak, ám ehelyett minden korábbinál erőteljesebb támadásokba kezdtek. Átvették a játék irányítását, s ekkoriban a magyarok védői néhány tőlük teljesen szokatlan hibát követtek el. Schiaffino pazar átadásából Hohberg higgadtan szépített. A közönség nagy része vad örömben tört ki, várta a további folytatást. Még szűk negyedóra hátra volt. Az uruguayiak is megérezték az esélyt. Hohbergnek sikerült is kiegyenlítenie. Társai leteperték, szinte agyonszerették. A végsőkig fáradt gólszerző majdnem élettelenül feküdt a gyepen, teljesen kimerült. Kivitték, perceken át ápolták a partvonal mellett. Alig öt perccel később véget ért a rendes játékidő. A hosszabbításban Schiaffino előtt adódott az első nagy helyzet, alighogy kapura lőtte a labdát, két védő zuhant rá. Fájdalmai voltak, de ez eltörpült amellett, hogy látta, labdája kipattan a kapufáról. Ez volt az uruguayiak utolsó helyzete. A folytatásban ugyanis Kocsis két pazar fejessel eldöntötte a találkozót. Máspoli alighanem mindkettő előtt háríthatott volna, de ez semmit sem von le a csodálatos Kocsis érdemeiből. Balszerencse, hogy egy különben nagyszerűen játszó csapatot kivégezhetnek kapusa hibái. Miután a dél-amerikaiak így győzték le előtte Angliát, ez lehetett akár valamiféle isteni igazságszolgáltatás. A magyar csapat fantasztikusan futballozott, talán legjobban története során. Nem sokkal maradt el mögötte az uruguayi válogatott sem. Azt a magas színvonalat, amelyet ez a mérkőzés elért, nehéz lesz bármikor is újra elérni.”
Maradva a World Soccernél: a tekintélyes brit magazin ezt a találkozót minden idők negyedik legjobb futballmérkőzésének rangsorolta. Csak az 1970-es olasz–nyugatnémet vb-elődöntő, a 2005-ös Liverpool–AC Milan BL-döntő, s a Puskás Ferenc négy gólját is hozó, 1960-as, Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntő előzte meg!)
A világsajtó a magyar csapatot ünnepelte – a britek, például idézték az angol szövetségi kapitány, Walter Winterbottomot, aki azt mondta, még nem látta a magyar csapatot így küzdeni –, az egységes szólamból csak egy fals hang szűrődött ki: a német Kickeré. A lap, amelynek szerkesztői a cikkük megírásakor már pontosan tudták, hogy a magyar válogatott a nyugatnémetekkel vívja majd a világbajnoki döntőt, keményen bírálta a győzteseket: „A magyar csapatot tegnap meg lehetett volna verni. A brazilok is megmutatták a magyarok védelmének sebezhető pontját, azt is, hogy nem is olyan nehéz legyőzni őket. Grosics újból közepes klasszisú kapusnak bizonyult, Bozsik sem volt ura a labdának. Nem irányított a háttérből, mint azt sok döntő jelentőségű mérkőzésen tette. Hidegkuti is veszített játékerejéből…”
Mindezt egy olyan sorozat után írták, amelyben a dél-koreai válogatott elleni 9:0, s a nyugatnémetek elleni 8:3 után a magyar válogatott egyaránt 4:2-re legyőzte Dél-Amerika legerősebb két válogatottját, az előző világbajnokság ezüstérmesét, Brazíliát és a világbajnok Uruguayt. Utóbbit egy olyan találkozón, amelyet Uruguayban azóta is az évszázad mérkőzésének, „El partido del siglo”-nak neveznek.
Aki akkoriban itthon olvasta a Kicker bírálatának fordítását, nagyon mérges lett, még talán meg is sértődött. Pedig az utolsó mondatok egyike a jövőbe látott: „A csapat talán túl erős mérkőzés-sorozatot bonyolított le és nélkülözi a frissességet.”
S akkor még tényleg senki nem gondolta, hogy négy nap múlva milyen aktuális lesz: „Fel a fejjel!”
Sportösztöndíj
Egészségvédelem
Puskás Aréna
TAO-gráf
Média 
MLSZ Közgyűlés
Játékvezetői tanfolyam
Felnőttképzési intézet
Edzőképzés
McDonald's Fair Play Cup
Fegyelmi határozatok
Puskas.com
Adatvédelem
Női futball